I’m lie and I’m easy
/Ki tudja, hogy hányadik másnapomat szenvedem már. Soha többet nem nyúlok a Piához! Csúnya rossz dolog, az emberiség elrontója… Alig emlékszem a tegnap estére. A csajokkal bementünk valami puccos bárba, Sohoban. Ittunk pár felest és elkezdtünk táncolni, de többre nem emlékszem./ Fáradtan battyogok ki a reggeli kávéért és az aszpirinért.
- Ezt nem hiszem el! – morogom, amikor meglátom, hogy a gyógyszerből már alig maradt pár darab. /Megint mehetek felíratni… A doki biztos már függőnek fog nyilvánítani. Nem is csodálkozom rajta!/ Mellesleg a Nevem Isabella „Belle” River-Woods. A londoni National Theatre-ben dolgozom, De nem színészként, Bár néha elvállalok ezt-azt… Motiváló eszközként, Koreográfusként és énektanárként vagyok ott, Persze tizennyolc évesen mind ezt végzettség nélkül.
Miután bekapom a gyógyszert és lenyelem egy korty kávéval, a Fűrdőszoba felé veszem az irányt, hogy lemossam magamról a tegnap este maradékát. Gyorsan ledobom magáról a füstszagú, fekete ruhát és beugrom a zuhany alá. Mivel ezen a napon is Táncpróba van egy egyszerű hosszított pólót és a jól bevált fekete leggingemet veszem fel, aztán kiállok az ötödik emeleten található lakásom erkélyére és Rágyújtok. Ezt a szokásomat persze mindenki ellenzi, de Valahogy teszek rá! Amikor egy újabb slukkért a számhoz emelem, valami elmosódott írásra leszek figyelmes. Azt hiszem, egy telefonszám lehet…
- Chris… Ki a jó büdös franc az a Chris? – kérdezem hangosan magamtól, persze hiába, mert a vezeték neve teljesen elmosódott. Haragosan nyomom el a Malborom végét, majd felkapom a kabátom és a táskámat. Egy gyors mozdulattal kulcsra zárom az ajtót és elindulok a National Theatre-be. Útközben betérek a Starbucksba egy nagy adag kávéért. Sietve csapom ki az ajtót, és lépek be. Olyannyira sietve, hogy bele is ütközöm valakibe.
- Basszus! – kiáltok fel. – Bocsi. - kérek elnézést.
- Semmi gond! – felel a hang. Igyekszem, minden érintkezés nélkül kikerülni, de ekkora helyen nem jön össze. Ahol ütközik a bőrünk, kis szikrák pattannak ki felforrósítva a karomat. Érdeklődve fordulok vissza. Egy szintén érdeklődő, zöld szempár pillant vissza rám. Sötét, göndör fürtjei művészien szanaszét állnak. Megint egy pasi? Na, azt nem! Elég volt belőlük. Lassan végignéz rajtam, majd csibészesen elmosolyodik és kilép az utcára. Dühösen elfordulva állok be a sorba.
Amint kiérek a színházzal szemközti sarokra, meghökkenve torpanok meg egy kisebb tömeg láttán. Mit keresnek ezek itt próbaidőben?
- Elnézést! – kiáltom élesen, hogy utat törjek magamnak. – Nem tetszik tudni, mi folyik itt? – kérdem Haroldtól, a Portástól.
- Majd bent meglátja kedveske! – mosolyog rám. Sajnos Londonban minden portás rébuszokban beszél, szóval a felét nem lehet érteni annak, amit mondanak. Teljes erővel belököm az ajtót és elvágtatok a próbaterem felé.
- Reggelt Belle! – kiált oda nekem Davis a terem végéből. Nevem hallatára mindenki szinte már kiegyenesedve áll, hiszen megjött a főnök.
- Délután van, Davis! Hello mindenkinek! – dobom le a táskám a földre és végig nézek a díszes társaságon. – Azt hiszem, ez a lyuk már kicsi nekünk! Mától a színpadon leszünk! – adom ki a paktumot és kivezetem a csoportot a színpad mögé.
- Ma mit próbálunk, Belle? – fut hozzám Davis.
- Még mindig ugyanazt! – fújtatok.
- Szóval még mindig a Moulin Rouge-os részt… - motyogja elgondolkozva.
- Igen, mert még mindig nem tudjátok a kórus részt! – rivallok rá és Átugrok a színpadhoz vezető átjárón. – Helyezkedjetek el! Mehet a zene Frank! – és kezdetét veszi a Próba.
A Satine-t játszó színésznő nincs itt. Kénytelen leszek helyettesíteni… Jaj! Nagyon kell sietnem, Kaya szólója lassan véget ér. Amilyen gyorsan csak tudom, magamra kapkodom a jelmezt és felállok a leeresztett emelvényre, hogy időben fel tudjak bukkanni a színpadon. Amikor végre felérek, kieresztem a hangomat, betöltve vele az egész termet. Igyekszem a koreográfiát is irányítani, meg a szöveget is memorizálni… Nehéz feladat.
- Diamonds are the....girl's.... best..... friend.... – Érek a végére és beállunk a végső pozícióba. Hatalmas meglepetésünkre a közönség üres soraiból taps és kiáltozás tört ki. Öt fiú fütyülve és állva tapsolt nekünk. AZ egyikük igencsak ismerős…
- Ezek meg kik? – fagyok le teljesen.
- Miss River-Woods! – kiált oda nekem a színház igazgatója, Sir Nicholas Robert Hytner.
- Mr Hytner! – biccentek felé.
- Remek volt! – veregeti meg a vállamat. – Lenne itt valami, amit el kéne vállalnia! – von félre. – Nézte azt a tehetségkutatót? Tudja azt X-Radart vagy X-Gén…
- X-Factor, uram… – segítem ki.
- Szóval látta! Remek! – csapja össze a tenyerét. – Gondolom látta azt a pár fiatalembert a székekben! – néz rám, mire bólintok. – Őket kéne kezelésbe venni!
- Hogy mit csináljak? – hüledezek. Perverz egy ember…
- Tudja… Tovább akarják fejleszteni magukat… mivel maga az egyik kiemelkedő tehetség ebben a szakmában, ezért ideirányították őket a felsőbb szintekről. Remélem nem bánja! – mosolyog rám. Hát mit tehetnék, ha bírom az öreget?
- Nem – sóhajtom kissé megtörten.
- Nagyon Köszönöm! – hálálkodik, Majd elsiet.
- Nincs mit… - motyogom a hátának. Az említett fiúk az ÉN színpadomon állnak már és az ÉN csoportommal beszélgetnek. – Mára a vége a Csapatpróbának srácok!
- Mehetünk haza? – ámuldozik Jamie.
- Igen, de ha még egyszer megkérdezed, akkor gondjaim lesznek veled! – nézek rá mérgesen, mire felkapja a táskáját és kisurran az ajtón. Néhány percig a fejemet vakargatva sétálok körbe-körbe a színpadon a fiúk pillantásától kísérve.
- Szerinted rosszkor jöttünk? – kérdi a kicsi szőke gyerek a magas fekete hajútól, akinek kreol bőre van.
- Hagyj már békén Niall! – rivall rá az. Még pár percig körözök, aztán megállok pontosan velük szemben.
- Isabella River-Woods vagyok! – mutatkozom be. – Koreográfus és énektanár a posztom a színháznál, Féléve vagyok itt. Szeretek táncolni, zenét hallgatni, énekelni és utálom, ha váratlan feladatokat sóznak a nyakamba, amikor le vagyok maradva a darab koreografálásával. Ti jöttök! - fordulok el tőlük, de hallom, ahogyan lökdösik egymást.
- Én nem! Te!
- Én? Dehogyis! Majd Louis!
- Miért én?
- Mert!
- Elég legyen! – mordul fel az egyik, mire érdeklődve visszafordulok.
- Liam vagyok! Szeretek énekelni, tudok gitározni és egy kicsit zongorázni is! Utálom, amikor a rajongóink szerelmes levelekkel és házassági ajánlatokkal bombáznak minket!
- Örülök, hogy megismerhetlek! – mosolygok rá. A gesztusomtól megenyhül a hangulat és előrelép a kreol bőrű fiú.
- Zayn vagyok! Három lánytesóm van, Triangulumon is játszom. Utálom, ha a nővérem vájkál a magánéletemben!
- Ismerős! – nevetek rá.
- Louis vagyok! – ugrik elő egy mosolygós, barnahajú srác. – Szeretek a haverokkal lógni… és baromi jól toltad odafent! Minden elismerésem! – ragadja meg a kezem.
- Oh… Köszönöm! – illetődöm meg.
- Semmiség! – áll félre átadva a helyét a picinek.
- Niall vagyok és tudom, hogy nem látszik, de elmúltam tizennyolc! És kiakaszt, hogy mindenki fiatalabbnak néz! Ja és tényleg fenomenális voltál!
- Köszi… és megértem… - paskolom meg a vállát, mire hálásan rám mosolyog, majd odamegy a többiekhez. És akkor meglátom őt… Sötét haja még mindig rendezetlenül áll, és zöldeskék szemeivel engem vizslat.
- Harry vagyok – kérdezi inkább, mint mondja. – És ismerős vagy… - vigyorog rám.
- Tényleg?– nézek rá. –Nem emlékszem, hogy láttalak volna ez előtt – morgom. - Álljatok be elém! Tudtok kottát olvasni?
- Hát… Nem igazán… - vallják be.
- Akkor ez nem kell! – rúgom félre kecsesen a kottatartóállványt, ami hatalmas csattanással landol a terem végében. – Énekeljetek nekem valamit! – huppanok le a színpad közepére, velük szemben. Egy ideig tanácstalanul néznek egymásra, aztán a Liam nevű fiú elkezdi énekelni a Grenade-t. Niall folytatja és Harry énekli a refrént. Úgy látom Zayn a hanghajlító mesterük. Hangjuk kettészeli a terem kissé áporodott levegőjét.
- Rendben – mondom szemöldök ráncolva, amikor végeznek. – Alapanyagnak nem rossz! – nézek rájuk. Megdöbbenésüknek csak Harry ad hangot:
- Nem rossz? – kérdez vissza.
- Jók vagytok – szögezem le. – De lehettek még jobbak is!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése