Majdnem két hete nem találkoztam a fiúkkal. Hatalmas a hajtás a színháznál így előadás környékén, szóval nem is értem volna rá… Minden nap vagy hat órát próbáltunk. A mai próba is tart már vagy négy órája. Kissé kifulladva morgolódok, mivel az utolsó számban lévő emelés nem akar összejönni, pedig nem egy bonyolult feladat. Az újabb sikertelen próbálkozás után a csapat elé állok egy meglepő hírrel.
- Srácok! új koreográfust kaptok! – nézek rájuk kissé feszélyezetten.
- Micsoda? – hörgi Davis.
- De hát… miért? – kérdi Charlotte. – Ennyire borzalmasak vagyunk?
- Kaptam tegnap egy ajánlatot, amit el is fogadtam rögtön… Egy teljes évig dolgozhatok a Broadwayen! – jelentem ki. Hatalmas csend támad, majd Davis egy hatalmasat kurjant és átölel.
- Ez baromi jó, Belle! Gratula! De azért még visszajössz jövőre ugye?
- Persze! Nem tudnálak itt hagyni titeket örökre! – ölelek vissza. Az egész csoport egyenként gratulál nekem. Az edzés szünetében fáradtan battyogok az öltözőmbe.
- Két nem fogadott hívás! – nézek rá a mobilomra. Az egyik Louistól a másik Nialltől. Na! Ennyire hiányzom nekik? Akkor hívom Louist!
- Tessék! – szól bele.
- Belle vagyok! Miért hívtál? – tudakolom.
- Na végre, hogy jelentkezel! Harry lebetegedett…
- Hogy Mi? Mi van vele? – lepődök meg.
- Nagyon lázas és köhög!
- Hát akkor jobbulást neki! – motyogom. – De nekem mennem kell próbálni!
- Várj! Tényleg baromi lázas és folyton a nevedet motyogja! Nem jönnél át kicsit? Lehet, jót tenne neki! – gondolkodik el.
- És a táncosaim mit csinálnak nélkülem? – kérdem.
- Harry téged akar, a táncosaid meg, ahogy téged ismerlek, mostanra hullák! Nekik is kell aludni! – Igazat adok neki.
- Nem sokára megyek! – egyezek bele. Gyorsan lediktálja a címet, majd elköszönünk egymástól és leteszi. Futva cibálom le magamról a ruhát és tőlem szokatlan módon öt perc alatt elkészülök, zuhanyzással együtt!
Fél óra vezetés után leparkolok az X-faktor ház előtt.
- Gyors voltál! – köszönt Louis.
- Többiek? – sietek be.
- Próbán! Nekem is mennem kell, majd jövünk! – búcsúzik és elhajt. Felszaladok az emeletre a fiúk szobája felé. Harry bent fekszik az ágy egyik felső részén és köhög.
- Louis? – kapja fel a fejét az ajtó nyikorgására.
- Majdnem! - suttogom.
- Belle? - ül fel. Szemei betegen csillognak, arca piros a láztól.
- Szia Harry! Hallom, hogy elkapott a dögvész! – nevetgélek.
- Valami olyasmi! – mosolyodik el fáradtan. – Feljöhetsz ide! A doki szerint nem vagyok fertőző! – von vállat. Gyorsan kibújok a csizmámból és felmászok mellé-
- Pihenned kéne! Hoztam neked teát! – kapom elő a táskámból a termoszomat.
- Aranyos vagy! – dől nekem, aminek a következtében kénytelen vagyok a hátamat a falnak támasztani. Az ölembe hajtja a fejét, mint a kisgyerekek. Ujjaimmal először félénken simítok végig a haján, amit hálás szusszanással jutalmaz.
- Szegényem! – simogatom tovább. Pár percig nyugodta fekszik, majd hirtelen (megint) felül.
- Hiányoztál! – fogja két forró keze közé az én pici tenyeremet.
- Hogy vagy? – kérdem aggódva.
- Rémesen – vallja be.
- Tudok valamit, amitől lehet, jobban leszel! – mosolygok rá. Érdeklődve néz fel rám, de mire felfoghatná, hogy mit értettem ez alatt, máris megkapja a választ. A számat az övére nyomom és gyengéd csókot lehelek rá. Halk sóhaj tör fel belőle, majd magához von a tarkómnál fogva és élénk csókcsatába kezdünk, nem foglalkozva azzal, hogy majdnem hőgutát kapok tőle. Ösztönösen fölém kerekedik és lenyom az ágyra, de nem ereszt el. Kezei lassan utat talál a pólóm alá. Amikor ujjait végig húzza a hasamon, halk sóhaj hagyja el a számat. Ettől, ha lehet, még hevesebben csókol. Már cibálnám le róla pólóját, amikor megállítja a kezemet. Kérdőn (és kissé haragosan) pillantok fel rá.
- Azóta várok erre, hogy egymásnak ütköztünk a kávézóban! Ki akarom élvezni! – suttogja átszellemülten. Tétovázva tűri fel a pólómat a mellkasomig és apró csókokat lehel a hasamra, majd egyre lejjebb halad. Amikor a nadrágom vonalához ér, kigombolja azt és egy erőteljes rántással megszabadít tőle. Most rajtam van a sor! Megfordítom a helyzetünket és lovagló ülésben terpeszkedek rajta. Ellentmondást nem tűrve, szinte már letépem a pólóját és rávetem magam. A nyakát csókolgatva húzom le róla az alsó gatyát. Elégedetten tapintom ki az igencsak meredező férfiasságát. – Meg fogsz őrjíteni! – fakad ki, majd egy morgást követően letépi rólam az akadályozó ruhadarabot…
Egy órával és kétszeri „csúcsra jutás” után kényelmesen terülök el, fejemet Harry mellkasán pihentetve. Azzal, hogy lefeküdtünk egymással, mondhatni megkönnyebbültünk. Már mind a kettőnk várt erre.
- Tényleg jobban érzem magam! – vigyorog rám.
- Szóval emlékeztél rám… - motyogom.
- Ha akartam volna, akkor se tudtalak volna kiverni a fejemből! – nevet. – Ezek után meg eszembe sem fog jutni! – csókol meg.
- Harry! Nem járhatunk! – sóhajtom. – Ne érts félre! Nem azért mert nem akarok! Felkértek, hogy egy évig vezessem a Broadway kezdő csapatát! Ez elég nagy lehetőség nekem és neked is könnyebb lenne nélkülem!
- Könnyebb? – visszhangozza.
- Igen. Nem én vagyok a te nőd, Harry! – mosolygok rá, mire ő is elmosolyodik kissé.
- De miattam ne menj el…
- Nem miattad megyek. Már tegnap elfogadtam… - vonok vállat.
- Mikor kezdesz?
- Pár hát múlva.
- Addig már nem sok idő van. Élvezzük ki! – húz magához.
- Nem, nem! Beteg vagy! Főzzek neked levest vagy teát, vagy valami mást? – mászok le a ruháimért.
- Csak gyere vissza! – hajol le.
- Inkább mérjük meg a lázadat! – mosolygok rá.
- Nem vagyok lázas! – morogja.
- Elhiszem! – nyújtom felé a lázmérőt. Szemét forgatva elveszi tőlem, majd a hóna alá vágja és sértődötten hátravágódik az ágyon. Amikor a készülék el kezd sípolni, kiveszi, és felém nyújtja. – Hőemelkedésed van csak! – nyugodok meg. – Mi lenne, ha sétálnánk egyet? Jót tenne a levegő!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése