5. Skins
Lassan, apránként visszanyerem a tudatom, de a szemem kinyitásához még fáradt vagyok. Valaki szorongatja a kezemet és halkan dúdolgat közben.
- Don't let go! Never give up, it's such a wonderful life… - énekli, de az ajtó nyikorgása elnyomja a hangját.
- Változás? – kérdi az, aki bejött.
- Eddig semmi! – sóhajtja, de megint eszméletemet vesztem.
Meglepődve érzékelem, hogy a második felébredéskor már tudom mozgatni a lábaimat. Kinyitom a szememet, de sokat így sem látok, mivel homály uralkodik a szobán. Rápillantok az órára. Ha jól látom, hajnali fél három van. Megerőltetem magam és felülök, majd érdeklődve körülnézek. Kórházban vagyok… Remek! Nővérkének semmi nyoma, szóval kikászálódom az ágyból. A táskám az egyik fotelben hever. Gyorsan kikapok belőle egy-két göncöt és szinte már letépem magamról a kórházi köntöst. Morgolódva szemlélem az oldalamon lévő kötést.
- Te mit csinálsz? - Ijedten kapom a melleim elé a kezeimet és fordulok hátra.
- Harry! – lepődök meg. Ő áll ott az ajtóban, tökéletesen öltözve persze, mint mindig, egy csokor virággal a kezében. – Mit keresel itt?
- Hozzád jöttem? – néz rám elképedt arccal. – De te mit csinálsz?
- Hát… Felébredtem! – tárom szét a karomat, de rögtön vissza is rántom őket. Harrynek ez is sok volt, ahogy elnézem az arcát.
- Látom! – köszörüli meg a torkát.
- Öhm… Becsuknád magad mögött az ajtót? – nézek rá.
- Ja! Persze! – kap észbe és teljesíti kérésemet. Szégyenlősen fordulok el a pólómat keresve. Hirtelen Harry karjai a derekamra fonódnak és nyakon csókol. – Ha lehetne, most rögtön neked ugranék! – morogja a fülembe.
- Miért is vagyok bent? – fordulok felé, vészesen közel kerülve az arcához.
- Eltört két bordád és az egyik belefúródott a tüdődbe! – felel. – Kiszedték, helyre rakták és bekötözték.
- Látom! – fintorodok el. – Pedig most nekem is lenne kedvem hozzá! – simítok végig az arcán. Szemei vagy két méteresre guvadnak és döbbenten néz rám. Én csak vigyorogva megpuszilom az arcát, majd ellépek tőle és felkapom magamra a gatyámat is.
- Ez elmaradt… - jegyzi meg a hátam mögött.
- Micsoda? – kérdem értetlenül. Harry csak pimaszul elmosolyodik és megindul felém, majd a karjaiba kap és pörögni kezd velem. – Tegyél le! El fogom hányni magam! – kérem.
- Bocsi, de két napig csak a hulla fehér arcodat bámultam! Végre megtehetem ezt! – szünteti meg a köztünk lévő távolságot és megcsókol. Kiéhezve kapok utána, mert igen, bevallom… nagyon is vágytam erre a pillanatra. – Nem kéne megerőltetned magad! – lép él tőlem zihálva.
- Ha így folytatjuk… ez titkos viszonynak fog számítani! – lihegem.
- Tulajdonképpen… Ez nem is rossz ötlet! – ragyog fel az arca. – Nem kéne aggódnod a rajongók és a paparazzik miatt!
- Hogy mi? Harry! El fogok menni Amerikába! Gondolj bele, ha elkezdenénk járni és már az elején elmennék hónapokra… Nem lenne jó!
- Igazad lehet… - sóhajt. – Csak azt hittem te is akarod! – von vállat.
- Akarom is, de azt hiszem, nem most van annak itt az ideje, hogy járjunk! – fogom meg a kezét.
- Mutatnom kell valamit! - idegesen pislog rám és előhúz a háta mögül egy újságot. A címlapon Harry és én sétálunk kézen fogva az utcán. A újságra hatalmas betűkkel ez van ráírva: „Harry Styles új barátnője?!” Izgatottan tépem fel az újságot. „Harryt és az ismeretlen lányt már többször látták együtt eléggé félreérhető helyzetekben…” Ide betűzték azt a képet, amikor a hátán vitt. ”Egy-két illető szerint nem csupán csak barátok! Az hírlik az első csókok is elcsattantak már! A rajongók hajukat tépik és kíváncsian találgatják, ki ez a titokzatos lány? A jó hír az, hogy oknyomozó riportereink már ráálltak az esetre! Bővebben a következő számban olvashattok a románcról…”
- Remek! – fújok. – Már lassan kijön az új szám is… Na mindegy!
- Nem is zavar? – kérdi.
- Ha zavarna, se tudnék mit csinálni vele! – vonok vállat.
- Istenem… - nyögi. – De most tényleg! Miért kell elmenned? Ne mész! – szorít magához.
- Harry! Megfulladok! – köhögöm a levegőhiánytól.
- És? – kérdi, mire megfejelem. – Ahhoz képest, hogy tegnap a karjaimba ájultál, most eléggé visszautasító vagy! - dörzsöli a homlokát.
- Így jár, az aki nem enged el! – fenyegetem meg játékosan.
Mind ez egy éve történt, azóta New Yorkban élek. A festett barna hajamat visszaváltottam az eredeti vörösre. A fiúk közül leginkább csak Louisszal tartom a kapcsolatot, aki részletesen beszámol minden kis jelentéktelen dologról. Példának okáért arról, hogy Harrynek harminckét éves barátnője van! Harminckettő! Majdnem az anyja lehetne! De már nem izgat annyira, mint amennyire az elején izgatott. Ma utazom vissza Angliába. New York ugyan nem a legmelegebb város, de még mindig kellemesebb volt télen, mint London. A Broadwayen dolgozni életem egyik legnagyobb élménye volt! Bámulatosan képzett emberekkel foglalkoztam! Találkoztam egy-két igencsak helyes fiúval. Logan az egyik legjobb haverommá vált ez idő alatt. Ó, igen! Logan Lermanről beszélek, a rendkívül sármos, ifjú titánról. S bár kavartunk párszor, a barátságunk erősebbnek bizonyult. Most is ő visz el a reptérre, mint fő támogatóm.
- Hiányozni fogsz, Belle! – ölel meg az autóban.
- Te is nekem, Logan! De már megbeszéltük, hogy meglátogathatsz! – mosolygok rá.
- Igaz! – mosolyodik el ő is. – Tudod, még mindig nem értem, hogy az a fiú miért engedett el! – csóválja a fejét. – Én a helyében már rég leszíjaztalak volna, vagy valami!
- És boldogan élnénk, míg meg nem halunk! – jegyzem meg gúnyosan, mire felnevet. Logannel igazán könnyű volt kijönni, ha kellett mellettem volt, de nem bírált felül folyton. A cigizésről majdnem leszoktam… kétszer is, de valahogy jobb ötletnek tűnt, hogy ne szokjak le végül is. Körülbelül két óra kellett ahhoz, hogy elkeveredjünk a reptérig. A becsekkolás újabb egy óra. Logannel fájdalmas búcsút veszünk egymástól, majd felszállok a gépemre. Gyorsan ledobom magam az ülésre és bekapcsolom az ipodomat. A véletlenszerű lejátszásnak köszönhetően a „What makes you beautiful”szólal meg, amit Louis küldött át szeptemberben. Egy darabig hallgatom a számot, majd elalszom…
- Elnézést! – ráz fel valaki.
- Jaj! Megérkeztünk! – ülök fel teljesen.
- Nem, még egy óra van a leszállásig! – nevet fel egy igen jóképű és izmos férfi a velem szemben ülő széken. – Csak hat óra alatt sikerült rádöbbennem, hogy ismerlek…
- Honnan? – döbbenek le.
- Chris vagyok! – mutatkozik be.
- Öhm…
- Gondoltam, hogy nem emlékszel rám! – túr bele idegesen a hajába. – Még tavaly ősszel együtt buliztunk és felírtam a karodra a számomat!
- Úristen! Hogy az a Chris! – csapok a homlokomra. Én Chris Hemsworth-szel csináltam? Aki a Thort játszotta? Ó, atyám! – Bocsi, hogy nem hívtalak, de reggelre lemosódott a kezemről! – mentegetőzöm.
- Semmi gond! És mi történt az óta veled? – kérdi, és én csak mesélek neki…
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése